Amerika 1492-es felfedezése után az európai kereskedelem súlypontja a Földközi-tengerről egyre inkább az Atlanti-óceánra helyeződött át. Az Újvilágból beáramló hatalmas nemesfémmennyiség a magyarországi arany- és ezüstbányák jelentőségét csökkentette.
A Magyar Királyság, ennek ellenére, Ausztria, Lengyelország és Velence mellett Közép-Európa vezető hatalmának számított.
Az európai befolyást mutatja, hogy Bakócz Tamás esztergomi érsek jó eséllyel pályázott a pápai trónra. E célból 1512-ben Rómába utazott. A beteges II. Gyula pápa 1513. február 21-én valóban meghalt, de előtte még sikerült szétrobbantania a cambrai-i ligát. Bakócz számításai nem váltak be, a konklávé 1513. március 4-én Medici Jánost választotta meg, aki X. Leó néven foglalta el a pápai trónt. Pedig Bakócz, pápaként, sokat tehetett volna a bajban lévő Magyarországért. X. Leó a riválist úgy távolította el Rómából, hogy megbízta egy keresztes hadjárat vezetésével.
Európában, főleg Németországban, közben negatív folyamatok kezdtek kibontakozni. A pénzügyek irányítását kezükbe kaparintó Fuggerek "1503 körül már valóságos monopóliummal rendelkeztek Németországban, Magyarországon, Lengyelországban és Skandináviában, olyannyira, hogy minden papnak, ha csak a legszerényebb plébániához akart is jutni, az augsburgi kereskedőkhöz kellett fordulnia".[1] A Fuggerek tartották kézben a római katolikus egyház által kibocsátott búcsúcédulák forgalmazását is, amely - egyéb okokkal együtt - hamarosan nemzetközi botrányhoz, majd erős társadalmi forrongásokhoz vezetett. 1517 után az európai közvélemény figyelmét egyre inkább lekötötte és megosztotta a Luther Márton által elindított reformáció. A vallási forrongásra rátevődött az 1524-1526 közötti német parasztháború, amely jelentős erőket lekötött, és az anyagi károk mellett több, mint 100.000 emberéletet követelt.
A nyugat-európai hatalmak 1521-1526 között az itáliai háborúk aktuális epizódjával voltak elfoglalva (amelyek kisebb megszakításokkal 1494-től 1559-ig tartottak). Franciaország először Kelet-Európában keresett szövetségeseket V. Károly császár ellen. Antonio Rincon francia követ többször jár Lengyelországban és Magyarországon 1522 és 1525 között. Az 1522-es Bicoque-i csata után I. Ferenc I. Zsigmond lengyel királlyal próbált szövetkezni, de ez nem sikerült neki. A magyar királyi udvar is visszautasította a franciák ajánlatát, nem úgy Szapolyai János erdélyi vajda, aki hajlandóságot mutatott a franciákkal való együttműködésre, bár a hivatalos szerződéskötés csak 1528-ban történt meg.[2]
A Milánói Hercegséget újból megtámadó I. Ferenc francia király seregei 1525. február 24-én a páviai csatában vereséget szenvedtek V. Károly német-római császár serege és a spanyol erők ellen. A vereség olyannyira súlyos volt, hogy a francia király fogságba esett, majd fogolyként Spanyolországba vitték (ahonnan csak a megalázó madridi békediktátum aláírása ellenében, 1526 márciusában szabadult).
A helyette Franciaországot régensként kormányzó anyja, Szavojai Lujza, 1525 elején követeket küldött Nagy Szulejmán török szultánhoz, levélben kérve a beavatkozását a Habsburgok ellen, de ez a követség Boszniában eltűnt.[3] A francia régensnő 1525 decemberében újabb követséget indított Isztambulba, amely Frangepán János[4] horvát főnemes vezetésével sikeresen célba is ért, és 1526. február 6-án visszatért Franciaországba. A török szultán a franciák szövetségkötésre vonatkozó ajánlatát elfogadta (ezt követően a francia-oszmán együttműködés majdnem háromszáz éven át tartott![5]), és hadaival 1526 nyarán Bécs ellen indult. Tehát a törökök - bár évtizedek óta hadban álltak a magyarokkal - elsődleges célpontja akkor nem Magyarország volt. Ezt a korabeliek is tudták, hisz leveleikben említést tesznek arról, hogy Magyarország megmenekülhetett volna, ha területén szabad átvonulást biztosít a török seregeknek Bécs felé. Magyarország azonban ezt nem tehette meg, mert egyértelműen a Habsburgok szövetségesének számított, már csak azért is, mert a szomszédos Osztrák Főhercegség uralkodója, I. Ferdinánd, a későbbi magyar király, II. Lajos magyar király feleségének, Mária királynénak a bátyja volt.
A Habsburgokon kívül Magyarország segítséget Velencétől és a pápától remélhetett. Velence maga is hadban állt, mégpedig Franciaország oldalán.
1526-ban a pápai trónon három éve VII. Kelemen pápa ült, akinek nem sikerült hatalmát megszilárdítania, állandóan lavírozott az ekkor még csak választott német-római császári címet viselő V. Károly (1530-ban koronázták meg, miután csapatai 1527-ben elfoglalták és kifosztották Rómát) és I. Ferenc francia király között. Közben a pápai tekintély VIII. Henrik Angliájában is leáldozóban volt. A pápa budai legátusa révén megpróbált segíteni, lényegében az általa biztosított pénzből szereltek fel 5000 zsoldost, akik többsége Mohácsnál el is veszett.
Amerika 1492-es felfedezése után az európai kereskedelem súlypontja a Földközi-tengerről egyre inkább az Atlanti-óceánra helyeződött át. Az Újvilágból beáramló hatalmas nemesfémmennyiség a magyarországi arany- és ezüstbányák jelentőségét csökkentette. A Magyar Királyság, ennek ellenére, Ausztria, Lengyelország és Velence mellett Közép-Európa vezető hatalmának számított. Az európai befolyást mutatja, hogy Bakócz Tamás esztergomi érsek jó eséllyel pályázott a pápai trónra. E célból 1512-ben Rómába utazott. A beteges II. Gyula pápa 1513. február 21-én valóban meghalt, de előtte még sikerült szétrobbantania a cambrai-i ligát. Bakócz számításai nem váltak be, a konklávé 1513. március 4-én Medici Jánost választotta meg, aki X. Leó néven foglalta el a pápai trónt. Pedig Bakócz, pápaként, sokat tehetett volna a bajban lévő Magyarországért. X. Leó a riválist úgy távolította el Rómából, hogy megbízta egy keresztes hadjárat vezetésével. Európában, főleg Németországban, közben negatív folyamatok kezdtek kibontakozni. A pénzügyek irányítását kezükbe kaparintó Fuggerek "1503 körül már valóságos monopóliummal rendelkeztek Németországban, Magyarországon, Lengyelországban és Skandináviában, olyannyira, hogy minden papnak, ha csak a legszerényebb plébániához akart is jutni, az augsburgi kereskedőkhöz kellett fordulnia".[1] A Fuggerek tartották kézben a római katolikus egyház által kibocsátott búcsúcédulák forgalmazását is, amely - egyéb okokkal együtt - hamarosan nemzetközi botrányhoz, majd erős társadalmi forrongásokhoz vezetett. 1517 után az európai közvélemény figyelmét egyre inkább lekötötte és megosztotta a Luther Márton által elindított reformáció. A vallási forrongásra rátevődött az 1524-1526 közötti német parasztháború, amely jelentős erőket lekötött, és az anyagi károk mellett több, mint 100.000 emberéletet követelt. A nyugat-európai hatalmak 1521-1526 között az itáliai háborúk aktuális epizódjával voltak elfoglalva (amelyek kisebb megszakításokkal 1494-től 1559-ig tartottak). Franciaország először Kelet-Európában keresett szövetségeseket V. Károly császár ellen. Antonio Rincon francia követ többször jár Lengyelországban és Magyarországon 1522 és 1525 között. Az 1522-es Bicoque-i csata után I. Ferenc I. Zsigmond lengyel királlyal próbált szövetkezni, de ez nem sikerült neki. A magyar királyi udvar is visszautasította a franciák ajánlatát, nem úgy Szapolyai János erdélyi vajda, aki hajlandóságot mutatott a franciákkal való együttműködésre, bár a hivatalos szerződéskötés csak 1528-ban történt meg.[2] A Milánói Hercegséget újból megtámadó I. Ferenc francia király seregei 1525. február 24-én a páviai csatában vereséget szenvedtek V. Károly német-római császár serege és a spanyol erők ellen. A vereség olyannyira súlyos volt, hogy a francia király fogságba esett, majd fogolyként Spanyolországba vitték (ahonnan csak a megalázó madridi békediktátum aláírása ellenében, 1526 márciusában szabadult). A helyette Franciaországot régensként kormányzó anyja, Szavojai Lujza, 1525 elején követeket küldött Nagy Szulejmán török szultánhoz, levélben kérve a beavatkozását a Habsburgok ellen, de ez a követség Boszniában eltűnt.[3] A francia régensnő 1525 decemberében újabb követséget indított Isztambulba, amely Frangepán János[4] horvát főnemes vezetésével sikeresen célba is ért, és 1526. február 6-án visszatért Franciaországba. A török szultán a franciák szövetségkötésre vonatkozó ajánlatát elfogadta (ezt követően a francia-oszmán együttműködés majdnem háromszáz éven át tartott![5]), és hadaival 1526 nyarán Bécs ellen indult. Tehát a törökök - bár évtizedek óta hadban álltak a magyarokkal - elsődleges célpontja akkor nem Magyarország volt. Ezt a korabeliek is tudták, hisz leveleikben említést tesznek arról, hogy Magyarország megmenekülhetett volna, ha területén szabad átvonulást biztosít a török seregeknek Bécs felé. Magyarország azonban ezt nem tehette meg, mert egyértelműen a Habsburgok szövetségesének számított, már csak azért is, mert a szomszédos Osztrák Főhercegség uralkodója, I. Ferdinánd, a későbbi magyar király, II. Lajos magyar király feleségének, Mária királynénak a bátyja volt. A Habsburgokon kívül Magyarország segítséget Velencétől és a pápától remélhetett. Velence maga is hadban állt, mégpedig Franciaország oldalán. 1526-ban a pápai trónon három éve VII. Kelemen pápa ült, akinek nem sikerült hatalmát megszilárdítania, állandóan lavírozott az ekkor még csak választott német-római császári címet viselő V. Károly (1530-ban koronázták meg, miután csapatai 1527-ben elfoglalták és kifosztották Rómát) és I. Ferenc francia király között. Közben a pápai tekintély VIII. Henrik Angliájában is leáldozóban volt. A pápa budai legátusa révén megpróbált segíteni, lényegében az általa biztosított pénzből szereltek fel 5000 zsoldost, akik többsége Mohácsnál el is veszett.